Ma este különös álmot láttam..
Azt álmodtam, hogy egy sötét szobában vagyok, s futok a kijárat fele. De minél gyorsabban szedem a lábam, annál messzebb lesz az ajtó, ami mögül fény árad a szobába. Hiába futottam teljes erőmből.. lassan az ajtó távolodott, és távolodott, miközben különös érzés volt szívemben, mely kissé fojtogató, és szomorú volt. Olyan érzésem támadt, mikor egy láthatatlan kéz a torkomhoz kúszik, s lassan elkezdi szorítani lassan a nyakam, s egyre kevésbé kapok levegőt, s lassan álomra szenderül lelkem. S mikor az ajtó teljesen eltűnik a homályban, zuhanó érzésem támad, s a végtelen mélység magával ragad, s zuhanok örökre.. örökre…
RRRRRRRRRRR!!!! – Csörgött az órám. Mintha hirtelen a végtelen magasból belecsapódtam volna az aszfaltba. Kinyitottam a szemem, majd az órához nyúltam. Az öreg órámhoz,melyet még a nagypapámtól kaptam. Felhúzós volt, és hangja kellő hangja minden esetben eddig felébresztett. Mielőtt lenyomtam volna az órát, az óra fölött megállt a kezem. A múlt emlékeit idéztem fel, mikor még nagypapa élt. Azok a csodálatos napok, és évek, a játék öröme. Minden elszállt egy röpke másodperc alatt. Kikapcsoltam az ébresztést, majd felültem, s körülnéztem. Végigmértem az ablakot, az ágyat szemeimmel, majd ránéztem a szekrényre, ásítás után feltápászkodtam, s lassan ásítozva fogtam a ruhát, amit magamra akartam húzni, s a mosdó fele vettem az irányt. Mosdás után s öltözködés után reggeliztem, majd ránéztem az órára. Ma még tanulni is kell. Hosszas elmélkedés után, s matematikai számítások után elkezdtek harangozni. Arra gondoltam, hogy megint el kell menni oda, ahova sose szerettem járni, ahol mindig beesett arcú emberek járnak, s szomorúan hallgatják az Úr igéjét, mikor vidáman kellene elmenniük, s boldogságos arccal hallgatni az igét. De mégsem így történik. Szomorú hely az. Szigorú ember a pap, s még rám is szólt valaha, mikor még gyermek voltam, égett is a képem miatta, a szüleim is mérgesek voltak rám. Igen. Újra el kell menni, mint eddig is, bár már nem vagyok egy fiatal, de a jelenleg is zajló háború miatt szükséges az ima, mert ilyenkor van az embernek hatalmas szüksége Istenre. Mikor az ember szomjazza a hitet, s már alig várja. S végre elmehet, csodálatos érzés lehet. De én nem olyan voltam. Utáltam oda járni, s megpróbáltam mindig meglógni az ige elől. Ma viszont más a helyzet. A szüleim ma nincsenek itthon, apám fel is adta a leckét nekem, hogy én képviselem a családot. Újból felnéztem az órára, s már annyi volt az idő. Miután összeszedtem a ruhámat, s felöltöztem ingbe, és fekete nadrágba, elindultam a rettegett helyre, amelyet sose szerettem szívből. Végig sétáltam a régi köves úton, onnan ráléptem a Szent János útra, majd befordultam a magas fák után jobbra. Megérkeztem. A templom parkjában már gyülekeztek az emberek, gondterhelt arcuk volt, s a háborúról beszéltek, s aggodalmaskodtak. Gondoltam, miért teszik ezt, ha templomba járnak, ezzel elindultam az ajtó fele, s mikor beléptem egy hatalmas csattanást hallottam s elsötétült a világ. Hallottam hogy az emberek kiabálnak, s lépkednek ide oda. A lépteik lassan visszhangozni kezdtek, majd egyre távolabb hallottam őket.
